Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fekete bodza /Sambucus nigra/

sambucus.jpgValaha felhasználták e növény minden részét a gyökerétől a kérgén át a leveléig. E hasznosítások többségét mára elfeledtük, ma leginkább csak táplálkozási és gyógyászati szerepe ismert.

Fiatal hajtásai a vastag, szivacsos bélszövet miatt törékenyek. Ahogy az ágak idősödnek, a belső bélüreg nem tágul, és hosszú, rugalmas és szilárd rostokból álló, egyenes szálfutású farész veszi körül. Ez az oka annak, hogy a legkiválóbb, szilárd és tartós, kellemes tapintású ásó- és lapátnyeleket a több éves, egyenes bodzahajtásokból készítették. Hasonló okokból nagyon régóta fúvós hangszereket: furulyát, tilinkót, kavalt is készítenek a bodza ágaiból. A régi kovácsműhelyekben a bélszövetétől megszabadított bodzahajtást használták fújtató készítéséhez (a kivett bél pedig kiváló gyújtós volt). A halászok általában bodzából készítették a hálóvarró tűt.
A népi gyógyászatban a bodza volt „a szegényember patikája”: ennek főzetével kezelték a székrekedést, a szemgyulladást, a gümőkórt (TBC), de használták vértisztítónak, fájdalomcsillapítónak, hánytatónak, vizelethajtónak, köptetőnek, hámosítónak is.
A szintetikus festékek feltalálása előtt fontos festőnövény is volt: a bogyóból különböző adalékanyagokkal barna, kék, ibolya, bíbor és fakókék, a levelekből pedig zöld festékanyagot készítettek.
Erős szagú levét a legyek, egerek távol tartására permetezték.
A zöld részei (levél, virágkocsány) mérgezőek!

A bodzafa angol nyelvterületen boszorkányfaként és halálfaként is ismeretes. A boszorkány rendszeresen használta a fa minden egyes részét - leveleit, virágait, bogyóit és kérgét. Az ír folklórban a boszorkányok bodzaágakon lovagoltak, míg a fa más részeit hányás, valamint izzadás kiváltására, továbbá szellemek megidézésére használták. (Forrás: Boszipláza)